Ez a néhány gondolat azoknak íródott, akik aggódva és segítő szándékkal próbálnak kommunikálni a meddőséggel küzdő ismerősükkel, családtagjukkal, barátjukkal. Érthető, hogy segíteni próbálsz és szeretnéd megérteni, mi az oka, hogy nincs még náluk baba és tudni szeretnéd, hogy hol tartanak, de nekik ebben a helyzetben kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy tapintatosan reagáljanak, ha beletenyerelsz egy érzékeny témába.
A meddőség, ahogy dr. Czeizel Endre is vallotta, annyira véglegesnek hangzó kifejezés, ezért inkább így volna helyesebb nevezni: gyermekvárással kapcsolatos probléma. Aki nem volt ilyen helyzetben, nem tudja, mi zajlik ilyenkor egy pár életében, szívében-lelkében. Persze mindenki segíteni akar, próbál valami okosat mondani, de nem tudja, nem érti, mit okoz a másikban ezzel.
A gyermekvárási problémának véleményem és tapasztalatom szerint olyan fázisai vannak, amelyeken mindenki végigmegy, de hogy melyik fázis kinél meddig tart, és ki hogyan éli meg, attól is függ, mennyit dolgozik önmagán, vagy mennyi idő alatt érkezik a várva várt siker.
Az első hónapokban még a várakozás, reménykedés a jellemző, majd bekúszik a gondolatokba a bizonytalanság. Elkezdődnek a kivizsgálások, ilyenkor kiderülhet, hol a hiba, de van, hogy csak találgatások vannak, és mindkét esetben elindul egy procedúra, ami a reménykedés és csalódás folyton váltakozó állapotába sodorja a párt.
Közben attól retteg, mikor kérdeznek rá, hisz be volt harangozva a „most már gyereket akarunk”. Hogyan mondjuk el, hogy baj van, hisz ez akkora szégyen: mert „Én nem vagyok rá képes”, „Mit szól majd a család?”, „Nem tudok megfelelni”. Ilyenkor, ha rákérdeznek a helyzetre, úgy érzi, magyarázkodnia kell, ami még megalázóbb számára, ráadásul folyton el kell ismételnie a problémáját, ami csak tovább sulykolja belé azt az érzést, hogy alkalmatlan és szeretteinek állandó érdeklődését szőnyeg szélére állításként éli meg. Kicsit talán könnyebb ott, ahol konkrét, megnevezhető probléma van (mint akinél a diagnózis: ismeretlen eredetű meddőség), mert ilyenkor ő maga is erre fókuszál és lehet, hogy jól esik elmondani, min megy keresztül.
Aztán, ha már elég idő eltelt – sok orvos, gyógyszer, kezelés, műtét, terápia, csalódás után – megpróbál szembenézni annak lehetőségével, hogy talán saját gyermek nélkül kell élnie. Ez sok kérdést felvet és problémákat okozhat a párkapcsolatban is. Ennek felismerése kétségbeesést okoz és ha eddig a pillanatig nem kezdődik el a mentális terápia, akkor elindul az érzelmi lejtőn lefelé és sok jóra nem számíthat.
Ha valaki foglalkozik a lelki oldalával is a problémának, akkor van esély elfogadni, hogy talán nem lesz saját gyermeke és dolgozik azon, hogy képes legyen elengedni azokat az ütemezéseket, amelyeket már rég összeállított az ideális jövőképe érdekében, és ekkor rájöhet arra, hogy vannak dolgok, amiket nem ő irányít. És ha ez sikerül neki, EKKOR történik meg az, hogy képes őszintén és zaklatottság nélkül beszélni az ügyről. Előfordul, hogy addigra már évek telnek el!
Ezért szívből ajánlom megfogadni azt a tanácsot, hogy mielőtt bármit is mondanál, először gondold át, vajon megbántod-e a kérdéseddel, megjegyzéseddel a másikat és – hacsak nem ez a célod – inkább ne nehezítsd a helyzetét! Íme 5 kritikus téma, ami segíthet megérteni, mi mit okoz a gyermekvállalási problémákkal küzdő pároknak:
1. ”Nem kell rágörcsölni!”: az egyik legnagyobb közhely. Az ilyen kéretlen tanácsot csak olyanok adják, akik soha nem voltak ilyen helyzetben, így elképzelésük sincs, hogy mi zajlik valójában a másik lelkében. Csak azért, mert neked sikerült, még nem lettél szakértő abban, hogy ennek mi a titka! Ők is úgy kezdték, hogy nem görcsöltek rá és álmukban sem gondolták, hogy nem fog elsőre összejönni. Aki babát szeretne és nem sikerül, úgy éli ezt meg, hogy ha nem görcsölök rá, az egyenlő azzal, hogy már nem is akarom, és ez olyan ellentmondás, amit nem tud feloldani. Ezért ne kérd tőle, hogy ne görcsöljön rá! Ha nem foglalkozik a lelki oldallal, sokkal hosszabb idő kell neki elfogadni a helyzetét (ha egyáltalán sikerül).
2. „Ki a hibás? Melyikőtöknél van a gond? „ Mondhatni, lelketlenség kikényszeríteni valakiből, hogy szavakba öntse, kinél van a gond. Megalázó és otromba érdeklődés, ami beletenyerel egy egyébként is rendkívül kényes kérdésbe, ami sok esetben a párkapcsolatot (sőt néha még a családdal való kapcsolatot) is megtépázza. Ha nagyon bizalmi kapcsolatban vagytok, maximum egy ilyen óvatos kérdést tegyél fel: Lehet tudni, mi a gond?
3. „Nekem jogom van tudni, hogy mi a helyzet”: senkinek sem jár alanyi jogon (az érintett páron kívül) az a mély bizalom, ami valakinek a legintimebb problémájába történő beavatásra formálna jogot. Ha a kapcsolatotok olyan mély, magától fog róla beszélni, ha pedig nem, a kikövetelés csak nehezíti a problémával küzdők helyzetét. Így két dolgot tehetsz: dolgozol a kapcsolaton, vagy türelmesen kivárod, hogy beavassanak. Óriási nyomást tud az e nélkül is zaklatott állapotú pár helyzetére gyakorolni, ha egy közel álló személy arra akarja kényszeríteni őket, hogy kitárulkozzanak akkor, amikor még nem állnak erre készen. Ne feledd, valószínűleg az egyikük áll hozzád közelebb, s őneki nálad fontosabb, hogy a párja dolgai intimebbnek számítanak annál, hogy megossza veled. Ezt illik tiszteletben tartani.
4. „Van egy ismerősöm, neki is ugyanez volt a problémája és azóta már van gyereke”: Egy idő után ez vörös posztóként hat: olyannal példálózni, akinek sikerült. Persze te csak jót akarsz, mikor elmeséled, hogy ott mi vált be, de benne azt erősíted, hogy bezzeg neki nem sikerül. Ez nem ad reményt! Valamit meg kell értened: nincs két egyforma probléma! Nincs két egyforma szervezet, nincsen recept, mert annyi mindenen múlik még két – számodra – egyformának tűnő esetben is a siker: függ az életkortól, eddigi betegségektől, genetikai hajlamtól, lelki háttértől, étrendtől, testi felépítéstől, egészségügyi állapottól, alkalmazott szerektől, stb-stb, szóval nincs ilyen, hogy ugyanaz volt a problémája. Felületes információk alapján ez csak levegőbe kiáltott üres mondat.
5. „Nem gondolkoztatok még a lombikon?”Aki ilyen meggondolatlan kérdést bátorkodik feltenni, javaslom, először nagyon alaposan olvasson utána, mire való a lombik kezelés, mire való az inszemináció, mivel járnak ezek az eljárások, mik a kockázatai, majd vesse össze az ismerőse orvosi eredményeivel, amennyiben ennek birtokában van. Ellenkező esetben inkább ne tegye fel a kérdést, ez ugyanis nem egy mindenre működő varázsige, nem beszélve arról, hogy nem csak egészségügyi, de elvi vagy lelki okai is lehetnek, hogy valaki nem ebbe az irányba indul. Nem az a baj, ha érdeklődsz, hanem ha folyton visszatérő témaként erőlteted, mert neked (elegendő információ hiányában is) meggyőződésed, hogy majd ez fog neki segíteni.
Jó-jó, de akkor mit tegyek?
- Legyél türelmes!Várd ki, hogy magától beszéljen róla. Jelezd, hogy együtt érzel vele és ebből érteni fogja, hogy érdekel, mi van vele, de nem vagy tolakodó.
- Ha a téma szóba kerül, és úgy érzed, van olyan ötleted, ami segítő információ lehet számára: egy új lehetőség, -módszer, -irány, -gyógyszer, -szakember, -könyv, akkor említsd meg, de ne erőltesd, mert sokszor idő kell, hogy valaki elinduljon egy új remény felé. Sok csalódás után nagyobb az ellenállás, és telik a padlás a segítő tippekkel, ötletekkel, amikből eddig egyik sem vált be, pedig már az ismerős ismerőse is terhes lett tőle.
- A beszélgetéseknek sokszor nagy terápiás jelentősége van, de várd meg, hogy ő hozza szóba az ügyet és hallgasd végig. Sokszor van, hogy valaki csak ki akarja panaszkodni magát, nem vár tőled tanácsot, sem megoldást, elég, ha végighallgatod. Ha valakinek tanácsot próbálsz adni és látod az ellenállást a válaszán, ami kifogásnak hallatszik, azt jelenti, hogy nem áll készen arra, hogy más irányba lépjen. Csak annyit segíthetsz, hogy meghallgatod.
A meddőség problémájával küzdők számára az IDŐ a legkritikusabb tényező. Aki elhatározza, hogy babát szeretne, azonnal szeretné, és ha ez nem sikerül, az első, amivel szembesül, a kétségbeesés, hogy senki sem tudja neki megmondani a dátumot, hogy mikor jön el a várva várt pillanat, mert lehet, hogy soha.
Ezért az első időszak (értsd: első egy-két év) a legnehezebb számukra a tekintetben, hogy beszélni, beszélgetni tudjanak a témáról, további lelki sérülések, indulatok nélkül. Aztán vagy rosszabbodik a helyzet, vagy egy konkrét probléma irányába tolódik, amiről talán már könnyebben beszélnek.
Mindig azt halljuk, ha elég erős az elhatározásod, és kitartó vagy és megteszel mindent, elérheted az összes célodat. De van, amit ezekkel a kiváló tulajdonságainkkal sem uralhatunk, és ezek hitem szerint az élet és a halál. Ezt mindig nehéz elfogadni és nagyon sok időre van szükség hozzá, ha egyáltalán sikerül.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem csak az a bántó, amit valaki bántó szándékkal tesz vagy mond, hanem sajnos minden, ami megbántja a másikat. Ezért érdemes először gondolkodni, csak azután beszélni.
