Mit adott nekem a kineziológia? Egy másik Ént, a sajátomat.
Az élet olyan, mint egy pénzérme: bármire felhasználhatjuk, de csak egyszer. Ezért kell saját kezünkbe venni az irányítását.
Mindig is elég önfejű voltam. Sokáig úgy gondoltam, hogy nálam jobban senki nem tudja, mi a jó nekem és ezért nem is szerettem – ez most is így van –, ha valaki meg akarta mondani, mit tegyek.

Jó pár évvel ez előtt egy olyan helyzetbe kerültem, amikor életemben először úgy éreztem, nem tudom a megoldást, nem tudom, miért történik velem, ami történik. Pedig akkor tudok megoldani egy problémát, ha meg tudom nevezni. Úgy éreztem, valami múltból jövő feldolgozatlan ügynek van kihatása az életemre, de azt nem tudtam megmondani, melyik ügy lehet az. Mert feldolgozatlan ügye mindenkinek van, elég sok.
Én nem gondoltam, hogy nincsen, vagy hogy ó, hát én azokat már rég rendbe tettem magamban. Nem, én tudtam, hogy sok nehézségen vagyok túl, sokból tanultam, sokból nem tudtam tanulni, hisz ugye segítséget nem kér az ember. Sokszor persze csak azért nem, mert eszébe sem jut, hogy ezen tudna valaki segíteni. Ezért aztán azok folyton újra elém is kerültek.
Ez a helyzet megkívánta a segítséget. Az egyik barátnőm ajánlotta a kineziológiát. Ez volt a megoldás a problémámra.
Azt szerettem volna megtudni, hogy a múltból melyik ügyem van hatással a jelenbeli nehézségemre. Gondoltam, majd azt én megoldom, csak derüljön ki, mivel van dolgom. Ennél sokkal többet kaptam. Megtaláltam a saját válaszaimat. Nem mondta meg senki, mit tegyek. A kineziológia abban segített, hogy feldolgozzam a régi fájdalmakat és így meglássam a lehetőségeimet, amelyek közül saját felelősséget vállalva választhatok. Nem az ügyön dolgoztunk, amivel mentem. Mert a probléma nem az ügy, hanem az, ahogyan az üggyel kapcsolatban érzünk. És ez sokszor egészen más ügyekből ered.

Bennem óriási volt a motiváció, tehát hajlandó voltam tenni önmagamért. Sok minden előkerült a múltból, ami feldolgozásra várt, de újra és újra ugyanaz bukkant elő, az önbizalom. Nagyon sok év eltelt azóta és még most is sokszor elgondolkodom a napi rutin közben, hogy régen ezekben a dolgokban is korlátoztam magam, mert nem mertem megtenni dolgokat.
Az önbizalom megváltoztatta az életemet. Felnőtt fejjel tanulni kezdtem, mindenfélét, ami érdekel. Addig ugyanis azt hittem, nem vagyok rá képes. Aztán szakmát váltottam, mert rájöttem, hogy az ember akár azzal is foglalkozhat nap közben, amit szeret csinálni és én másoknak szeretek segíteni. Mert arra is rájöttem, hogy képes vagyok erre.
Megtanultam kiállni önmagamért, mert nem szégyen, hogy van saját véleményem, ízlésem, saját prioritásom. Tudom vállalni, aki vagyok, amit érzek, tudok bízni a megérzéseimben. Megtanultam elengedni helyzeteket, fájdalmakat, sőt embereket, kapcsolatokat is, mert vagyok annyira fontos önmagamnak, hogy ne kínozzam olyannal magam, ami nem szolgálja senkinek a jót.
És ami a legfontosabb: tiszta szívvel tudom kezelni a kapcsolataimat, nem gyötörnek kételyek, hogy megfelelek-e másoknak, nem az vezérel, hogy ne lógjak ki a sorból. Tudom, hogy a tőlem telhető legjobbat adom. Az egyensúlyt megtartani nehéz és folyamatos munka önmagammal.

És megoldódott-e az ügyem? Az ügy nagyon személyes, és prózai, sokakat érintő – többnyire tabu – téma: a meddőség. Igen, nekem már biztos, hogy lesz családom. Megértettem, hogy a stresszen kell dolgozni, ami ezzel kapcsolatos. A stressz mondatja veled azt, hogy nincs választásod. S ezt a stresszt sikerült oldani, hála az önbizalomnak. Ha nem foglalkoztam volna önmagammal, a lelkemmel, akkor nem lenne férjem és egészségem sem lenne. És lehet, hogy kétségbeesetten keresném az okokat, a megoldásokat, a hibásokat, és lehet, hogy nem tudtam volna, hogy hol a határ. Vállaltam a felelősséget minden döntésemért és hagytam, hogy más is vállalja a sajátjáért. Azt választottam, hogy az mellett, hogy mindent megteszünk, amit lehet, a józan ész határain belül maradok, nem hagyom eluralkodni a vágyat, vagy mások elvárásait, megtartom az egyensúlyt és a tapasztalatokat használom. Családot akarsz? Lehet, hogy ahhoz el kell engedned, vagy meg kell javítanod valamit. Egy elvárást, egy félelmet, lehet, hogy egy kapcsolatot. A meddőség önmagában nem ok arra, hogy ne legyen családod, ahogy a boldogtalanságra sem ok egy fogyatékosság. Egy súlyos veszteség után is lehetünk még boldogok, ha dolgozunk magunkon, csak meg kell határozni a célt és elindulni felé. Nem mondom, hogy könnyű, de megéri.
Bár az én ügyem egy olyan ügy, amiről úgy érzem, hogy magasabb szinteken dől el, az mellett, hogy teszek érte, azért is tennem kell, hogy elfogadjam, feldolgozzam a helyzetet. A miértekre csak az életem végén fogom tudni megadni a választ, de addig is még sok tennivalóm van.
Élet és halál felett nem dönthetünk. Ahogy nem változtathatjuk meg azt sem, ami már megtörtént. De érezhetünk máshogy vele kapcsolatban, elengedhetjük fájdalmainkat, félelmeinket, dönthetünk úgy, hogy megváltoztatjuk hozzáállásunkat és így meglátjuk a lehetőségeinket. A kineziológia ebben segít. Oldás után kilépsz az ajtón, és elkezdődik az igazi munka, önmagadon. Nem fogsz azonnal rendbe jönni, senki nem fogja helyetted megtenni a dolgokat, senki nem fog helyetted változtatni. Ezt neked kell végigcsinálni. A kineziológia öngyógyító folyamatokat indít be, oldja a stresszt, amire szükséged van ahhoz, hogy változtatással elérd a változást, amire vágysz.