Önismeret – Elengedés – Kapcsolatok

Ez a bejegyzés abba ad bepillantást, mi mindenben tud segíteni a kineziológia, milyen kérdésekre kaphatunk választ önmagunkról. Tanulságos felismerések és szabályszerűségek ezek, amelyek ahhoz segítenek, hogy tiszta lelkiismerettel kezeljük kapcsolatainkat, megtaláljuk önmagunkat, helyünket a világban és választ kapjunk a kérdéseinkre azzal kapcsolatban, kik vagyunk és mi a célunk a saját életünkben és mindezt büszkén fel is tudjuk vállalni.

Egyszer olvastam egy cikket arról, hogyan pihenjünk tudatosan. Ehhez kapcsolódott egy indián mondás is, ami valahogy így hangzott: most megállok, és megvárom, míg utolér a lelkem. Ezt hívják tudatos pihenésnek, amikor a fáradt lelkünket hagyjuk megpihenni.

Az önismeret útján előbb-utóbb eljutunk oda, hogy megértjük, hogy az elengedés – bármilyen témáról is legyen szó – saját fejlődésünk szempontjából fontos. Ha megtanuljuk elengedni fájdalmainkat, félelmeinket, aggodalmainkat, stb akkor ettől felszabadulunk. Csak ne beszéljünk erről az elengedésről úgy, mintha olyan könnyű lenne, minBuddhat ahogyan utána magunkat érezhetjük. 🙂

Amikor elkezdünk feldolgozni valami régi fájdalmat, problémát, mély sebet, akkor bizony először sokkal rosszabbul vagyunk. Ez is bizonyítja, hogy ezek az érzések csak minket betegítenek, csak magunknak ártunk azzal, ha gyűjtögetjük sérelmeinket. Véleményem szerint a lelkünk mélyén ezt érezzük is, amikor valaki biztat, hogy tegyük meg: kezdjünk el foglalkozni a lelkünkkel, mert valami mérgez belül. Még akkor is tartunk ettől a nagy belső munkától, ha már odáig eljutottunk, hogy mi magunk érezzük, hogy meg kellene tenni. Ezért aztán képesek vagyunk kínozni és áltatni magunkat évekig azzal, hogy ó, én azt már elfejettem, feldolgoztam, megbocsátottam, erős vagyok, nekem nincs semmi bajom. Már nem is emlékszünk, mitől van, hogyan kezdődött, vagy éppen egy testi bajunk, fizikai problémánk mióta tart. Megtanultunk együtt élni vele. Mégis, ha megkérdezek valakit, hogy vissza tud-e emlékezni, mikor kezdődött ez, sokszor egészen pontosan és azonnal beugrik egy szituáció, mégsem jutott sosem eszébe az, hogy ez a két dolog összekapcsolódik.

A körülmények áldozata vagyok. – Miért mindig én? – Velem mindig ilyenek történnek. – Én nem tehetek semmiről. – Nem én vagyok a hibás. – Neki kellene változnia. – Ezt nem tudom megoldani. – Nincs választásom. Lépni kell, ha sokat foglalkozunk azzal, hogy mások mit tesznek az életükben, az életükkel, a helyzetükkel, hogyan kéne inkább csinálniuk, mert lehet, hogy ez mind arról szól, hogy elkerüljük saját problémáinkat. “Nekem nincs is problémám”: ez is egy elkerülési magatartás.  Arról szól, hogy nem figyelünk magunkra. Inkább nem magunkra figyelünk.
Lépni kell, ha úgy érezzük, olyan helyzetben vagyunk, amit nem tudunk megoldani. Nem tudunk elengedni egy fájdalmat, egy sértődést, vagy úgy érezzük, folyton olyan helyzetbe kerülünk, ami feladja a leckét.
Lépni kell, ha úgy érezzük, nem vagyunk jól a bőrünkben, az életünk nem a miénk, másokét éljük, vagy mások helyett. Ha észrevettük, hogy csak megfelelni akarunk: magunknak, vagy másoknak, s a mindennapok nem nyújtanak megelégedést. Ha úgy érezzük: ez nem én vagyok.

Egyszer megfigyeltem sok évvel ezelőtt, amikor régi ismerősök újra találkoztunk, hogy valaki közülünk nagy vehemenciával sorolta az indokait, amik miatt összességében ő mennyire boldog. A nonverbális kommunikáció mindenkit elárul. Valójában saját magának sorolta, hogy ezek miatt kellene mennyire boldognak lennie. Persze ha sokat mondogatjuk, előbb-utóbb elhisszük. De lehet, hogy ha befelé tekintenénk őszintén önmagunkba, onnan azt a választ kapnánk, hogy „ez mind nagyon szép, csak én az önmegvalósításomra vágyom.”

Más esetben azt hallgattam végig, hogy valaki nem ért el ugyan egy (szerinte) társadalmilag elvárt célt, de annak viszont rengeteg sok előnyét fel tudta sorolni, ami miatt neki szintén milyen jó így is. Valójában ő magának bizonygatta, hogy amire lelke mélyén mégis vágyik, arra nem is vágyik.

Tehát elkerülni jobban szeretünk, mint elengedni. Rövid távon kényelmesebb, hosszú távon viszont fájdalmasabb. De ha megfigyeljük magunkon, hogy folyton azzal foglalkozunk, hogy a másik, vagy mások mit kellene, hogy másképpen tegyenek, -gondoljanak, akkor érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy vajon miért is foglalkoztat ez az ügy bennünket annyira. Ugyanilyen, amikor azon kapjuk magunkat, hogy folyton az foglalkoztat, másoknak mit kellene azért tenniük, hogy mi jobban érezzük magunkat. Semmiképpen sem jut eszünkbe, hogy azért egyedül mi tehetünk. Hamarabb jutunk oda, hogy ezt a feladatot úgy oldjuk meg, hogy azt hisszük, akkor teszünk magunkért, ha már a másiknak jól megmondtuk, mit kéne tennie értünk. Nem ez a valódi megoldás! A valódi megoldás az önmagunkért vállalt felelősség, amire még visszatérünk.

Ami másokban zavar, az mindig nekünk üzen valamit. Ez az a bizonyos görbetükör. Mi a dolgom ezzel az üggyel? Miért foglalkoztat ez engem annyira? Miért bánt? Miért idegesít az a másik? Mért érzem, hogy meg kell őt mentenem, vagy hogy megőrjít? Ezeket kell ilyenkor megválaszolni. Van valamije, ami nekünk nincs. Nem tudjuk mi az, de annyira vágyunk rá, vagy annyira felismerjük benne magunkat, hogy a másikban el sem tudjuk viselni. Erre az első reakció mindenkiben az, hogy “na, az ki van zárva, hogy én olyan legyek, mint ő!” Nem “olyan”. Hanem valami van benne, amivel dolgunk van. Például: folyton engem hibáztat. Semmi sem elég jó neki, amit csinálok. Itt az a kérdés: miért olyan fontos nekem az, hogy neki elég jó legyek? Van nekem elég önbizalmam? Hogy lenne elég önbizalmam, mikor elveszi! Őt hibáztatom? Akkor ki hibáztat kit? Nehéz szembenézni a saját feladatunkkal, ami az ügyünket rendbe tehetné.

Az önismereti gyakorlásaink, vagy a problémáink elengedése során a legnagyobb akadály az, amikor az első felismeréseket követően rosszabbul vagyunk. Lelki fájdalmainkat, a mély sebeket, amelyeket annyira rég eltemettünk és végre elfelejtettük, most azért tépjük fel, hogy végleg eltűnhessenek. De mikor ezek a sebek felszakadnak, sokszor fizikai fájdalmakban, pszichoszomatikus tünetekben jelentkeznek. Arra leszünk figyelmesek, hogy folyton felidéződnek sok-sok évvel ezelőtti pillanatok, fájdalmas momentumok, bevillannak rossz emlékek, rossz érzések, rémálmok jönnek elő, fizikai fájdalmak jelentkeznek, amikkel hiába megyek az orvoshoz, érdekes, semmit nem talál. És akkor máris megvan a magyarázatunk magunknak: ugyan, minek kéne ezt folytatnom, hiszen nem segít, csak rosszabbul vagyok.

Addig kell megélni, amíg ki nem tisztul. Itt jegyezném meg, hogy érdemes ilyenkor egy picit utánanézni a betegségek lelki okainak. Mert a testünk folyamatosan üzen nekünk.

Az önismereti utunk során olyan felismerések várnak ránk, amelyeket nagyon nehezen merünk magunknak bevallani. Ilyenkor az történik, hogy az ember rájön, hogy nem jó helyen van. Ettől persze rettenetesen meg lehet rémülni. Aki eddig bennünk élt, fogalmunk sincs, hogy valójában kicsoda és ki alkotta. Megmondom: a környezet alkotta. A szülők, a társak, a tekintélyek, akiknek meg akarunk felelni. És most ráébredünk, hogy nem ez a párkapcsolat való nekünk, nem ez a munkahely való nekünk, nem ez a város, ország, szakma, hobbi stb való nekünk, a barátaink valójában nem is a barátaink, hanem csak emberek, akik használnak, kihasználnak, vagy éppen mi magunk használjuk őket arra, hogy önmagunknak bizonyítsuk, hogy mennyit érünk. De akkor ki is vagyok valójában? – merül fel a kérdés.

Ezek a felismerések fájdalmasak, megijesztik az embert, mert azzal találjuk szemben magunkat, hogy változtatni kell, mégpedig roppant drasztikusan és ez azzal fog járni, hogy majd mások nem értik. Elég kényelmetlen volna ez a helyzet, mert lehet, hogy majd mások megbántódnak. És nehéz lesz vállalni önmagunkat, mert azzal egyúttal azt is beismerjük, hogy egész eddig tévedtünk. Akinek mutattuk magunkat, akinek mondtuk és hittük magunkat, az eddigi elveink, lehet, hogy mind hibás volt. Na ehhez kell a bátorság!

Saját tapasztalatom szerint ez a pillanat akkor következik be, amikor az ember addig húzza és feszegeti saját határait, míg a végén képes nem lesz azt mondani: ennél már biztos, hogy jobb lesz a változás. Ez az első lépés.

Saját belső fejlődésünk során a legszebb dolog, amikor először megtapasztaljuk, milyen mérhetetlenül könnyűvé tesz bennünket az önmagunkért vállalt felelősség. Szeretem ezt a kifejezést. Mert számomra ez azt jelenti, hogy már nem másra mutogatok, nem mást hibáztatok és nem mástól várom a választ, vagy a megoldást, vagy hogy helyettem vállalja fel és kötelessége megtenni értem azt, ami valójában az én ügyem. És ami még fontosabb: el tudom fogadni, hogy mások másmilyenek és ez nem ellenem irányul, hanem törvényszerűség. És ha ezt valaki végre képes felismerni, akkor azt is megérti: az én bajomon én tudok segíteni, ha másnak van baja, akkor azon ő maga tud segíteni. Nem az én dolgom. Főleg addig, amíg meg nem kérnek, hogy segítsek. Itt most például konfliktushelyzetekről van szó elsősorban, vagy amikor például az bánt bennünket, hogy a másikat bántja valami. Vagy szintén jó példa, csak a másik irányba, amikor elvárjuk valakitől, hogy oldja meg azt a problémánkat, amihez valójában nekünk kellene egy drasztikus döntést meghozni. Nem a másik dolga, hogy én jobban érezzem magam! Az én felelősségem! Az orvos hibázott – az az orvos, akihez én mentem el. A barátom rossz tanácsot adott – az a barátom, akinek én fogadtam meg a tanácsát. A társam becsapott – az a társam, akinek én szavaztam bizalmat. Szóval mielőtt mást kezdenénk hibáztatni, vizsgáljuk meg, a mi szerepünk hol volt ebben a helyzetben és hogy milyen valódi hasznunk származik a hibáztatásból? Mert a lelkünk mélyén mindig tudjuk, hogy mi is szerepeltünk a sztoriban és ezért aztán máris eltakarjuk ezt a felelősséget egy jó támadással vagy egy jó védekezéssel.

És még valami. Bármilyen viccesen is hangzik, mégis le kell írni, mert gyakran úgy viselkedünk, mintha ezzel nem volnánk tisztában: senki nem gondolatolvasó. Nem fogja kitalálni a másik, hogy mi jár a fejünkben, mire vágyunk, hogy gondoltuk, mit szeretnénk. Tiszteljük meg a másikat annyival, hogy kimondjuk és ne várjuk el tőle, hogy kitalálja. Bámulatos, hogy mennyi konfliktus volna ezzel az egyszerű dologgal elkerülhető.

Amíg folyton mástól várjuk a megoldást, hogy mit tegyünk saját helyzetünkben, sajeinsteinát életünkben, és folyton mások tanácsaira hallgatunk, akik szentül hiszik és kántálják, mi lesz számunkra a legjobb – ők a saját tapasztalataik alapján csak azt tudják megmondani, hogy ők mit tennének a helyünkben, ezért ez a recept leginkább csak nekik hasznos tipp – addig mi többnyire csak zsákutcába jutunk. Mert nincsenek a helyünkben. Nem a mi utunkat járják, nem tudhatják, mi a feladatunk az életünkben, mit kell még megtapasztalnunk és miből kell tanulnunk. Talán azt hiszik, nekünk az a jó, ha nem követünk el egy hibát. De lehet, hogy az a hiba olyat fog nekünk tanítani, amitől személyiségünk fejlődni fog.

De elárulok egy nagy titkot: nincsen senki a helyünkben. És ha azt tesszük, amit a doktor, a szomszéd, a szülő, a barát tanácsolt, ezzel lekerül vállunkról a felelősség, hisz már meg is lehet nevezni majd, ha nem sikerül, hogy ki is a felelős mindezért. Semmiképpen sem mi magunk leszünk azok ugyebár, hiszen mi csak azt tettük, amit ő mondott. De mégis sajnos az az igazság, hogy a végén mi tettük meg azt, és mi döntöttünk úgy, hogy jobbra, vagy balra indulunk, így aztán önámítás a felelősséget másra hárítani. Hogy miért ahhoz az orvoshoz mentünk, vagy annak a barátnak a tanácsát fogadtuk meg, erre a válasz bennünk van. Tudom, hogy most az orvos említése kapcsán sokaknak megakad a gondolatmente. “De hát az orvosnak az a dolga! Ezért fizetik!” stb. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy vigyázzunk az egészségünkre. Nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az orvos is ember és nem fog mindent helyretenni. Sok mindent helyre tud tenni az orvostudomány, de mindent nem. Lásd például a pszichoszomatikus tüneteket.

Ha viszont képes vagyok vállalni a felelősséget a saját választásaimért, akkor ha valami történik, ami rossz, már tudom, hogy nem a hibást kell keresni, hanem a választ a kérdésre: mit üzen nekem ez a helyzet? Mit tudok ebből tanulni? Mi az, amit nekem kell megtenni? Mi az, amit ÉN tehetek azért, hogy ÉN jobban legyek? Én egyébként abból szoktam kiindulni, hogy semmi sincs véletlen. Ilyenkor máris adja magát a következő kérdés, hogy de akkor miért van, így lényegesen könnyebb eljutni egy megnyugtató válaszig.

Az önmagunkért vállalt felelősség azt jelenti, hogy már tudom és elfogadom, hogy nem változtathatok meg senkit és nem az a megoldás, hogy mások legyenek másmilyenek. Amikor tudom, hogy nem azt jelenti, az „én vállalom a felelősséget önmagamért”, hogy na most aztán végre jól megmondtam neki a magamét! Mert ezzel nem szolgáljuk a mindenki számára legfőbb jót.

A megoldás az, hogy a saját hozzáállásomat hogyan változtassam meg az üggyel kapcsolatban. Ezt érzem, de ez nem jó. Inkább ezt szeretném érezni. Akkor ezért mit vagyok hajlandó én magam megtenni?gorbetukor

Az önmagunkért vállalt felelősség azt jelenti, hogy ha egy helyzetben rosszul érezzük magunkat, akkor nem hátrálunk ki belőle azzal, hogy például mást hibáztatunk, vagy mástól várjuk a megoldást, hanem vállaljuk azt, amit érzünk, mert csak ezen tudunk változtatni. Ha ezt nem tudjuk megtenni, lehet, hogy a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nincs igazunk és azonnal védekező vagy támadó álláspontba helyezzük magunkat. Van ám egy harmadik lehetőség is:

A konfliktushelyzetek kezelésében nagy segítség, ha az ember értő figyelemmel hallgatja meg a másikat. Amikor hagyjuk beszélni, nem kezdünk el vitatkozni, vagy kéretlen tanácsokat osztogatni, szavába vágva elmesélni odaillő „az semmi”-történetünket, hanem hagyjuk beszélni, reakciónkkal visszajelezni, hogy értjük, mit érez, mit gondol. Ilyenkor nagyon gyorsan kiderül, mi az, ami valójában a szívét nyomja a másiknak.

S ha már megvan, hogy mivel van dolgunk valójában, akkor a hibáztatás, magyarázkodás, önigazolások helyett megkeressük azt a közös megoldást, amivel mindenki egyetért. Ha valódi az érdeklődésünk az iránt, hogy a helyzetet kezeljük, megvan bennünk a tisztelet a másik iránt és az őszinte hitünk és vágyunk, hogy megoldjuk a helyzetet, akkor meg fogjuk találni a közös nevezőt. A legnagyobb segítség ehhez az a hozzáállás, amellyel nem a másik hibáztatására hegyezzük ki a beszélgetést, hanem például arra, hogy elmondjuk, hogy mi ebben a helyzetben hogyan érezzük magunkat. Ilyenkor a másik fél máris nem azt fogja érezni, hogy támadás érte, vagy megkérdőjelezték, hanem azonnal azon gondolkodik, hogyan segíthetne, netán ha ő maga okozta érzéseinket.

A mindenki számára legfőbb jó egyet jelent azzal, hogy a helyzetet úgy oldjuk meg, hogy mindenki elégedett lesz a megoldással. Idevág egy mondás, miszerint, mielőtt megszólalsz, három dolgot mindig gondolj végig: szükséges-e, amit mondani akarsz, igaz-e, amit mondani akarsz és hogy kellően lesz-e tálalva. Ha bármelyikre az a válasz, hogy nem, akkor inkább ne is mondd.

Ha egy kommunikáció feszültséget generál, akkor bekapcsol a stressz, ami azt eredményezi, hogy az agyunk nem a megoldáson fog gondolkodni, hanem felkészül a támadásra vagy a védekezésre. Ennek tudatában az ember már könnyebben belátja, hogy inkább először számoljon, ameddig szükséges, vegyen pár mély lélegzetet és higgadjon le, ha valóban meg akar oldani egy helyzetet. Sokat tehetünk azért, hogy a stresszhelyzeteket minél kiegyensúlyozottabban tudjuk kezelni. Ennek egyik módja, ha törődünk lelkünk békéjével.

– jól érezzük magunkat
– tiszták a gondolataink
– fel tudunk töltődni
– türelmesek vagyunk
– könnyen koncentrálunk feladatainkra
– valóban sikeresek vagyunk és nem csak annak látszunk
– meghalljuk belső megérzéseinket, tudatalattink üzeneteit
– mások helyett önmagunknak akarunk megfelelni
– felismerjük és távol tartjuk az energiavámpírokat

– szétszórtság
– feledékenység
– folyton elkésünk, mindig közbejön valami
– idegesség, türelmetlenség
– rendszeres fejfájás
– fáradékonyság
– alvászavar
– időzavar

– minőségi idő: azzal foglalkozzunk, ami feltöltődést ad számunkra, határozzuk meg, milyen időközönként mennyi idő ez és tartsuk magunkat hozzá
– ilyenkor engedjük meg magunknak, hogy egy kicsit ne számítson, mi van körülöttünk, koncentráljunk önmagunk nyugalmára, felejtsük el az elvárásokat
– rendszeresen meditáljunk, vagy vizualizáljunk: napi 5 perc is elég
– tartsuk frissen testünket
– alakítsuk gondolkodásunkat pozitívvá
– töltsünk időt a természetben: a nap energiája vagy az eső utáni séta feltölti lelkünket is
– mondjuk ki szívből jövő érzéseinket azoknak, akik fontosak számunkra
– segítsük testünket az energia felszabadításához azzal, hogy könnyen emészthető ételeket fogyasztunk

Ha elindulunk ezen az úton és kellő bátorsággal, türelemmel és őszinteséggel vágunk bele, hogy megismerjük valódi énünket, definiáljuk valódi céljainkat, tartalmat adjunk kapcsolatainknak, meg fogjuk találni a választ arra a kérdésre, hogy mi az, ami bennünket boldoggá, kiegyensúlyozottá és elégedetté tesz, így tiszta lelkiismerettel tudunk majd kiállni önmagunkért.

Hosszú, izgalmas út lesz.

Ahogy Buddha is tanítja: Nincs út a Boldogsághoz. A Boldogság maga az út.

összes bejegyzés